Ferenc Erkel neve világszerte ismert. Ő a magyar nemzeti opera megteremtője, a magyar himnusz zeneszerzője és a 19. század egyik legkiválóbb sakkozója. Emellett fontos szerepet játszott a zenei oktatás reformjában is – írja a budapest-trend.eu.
Gyermekkori zenei kezdetek
A leendő zeneszerző 1810. október 7-én született Gyulán, tízgyermekes család második gyermekeként. Már kicsi korában nagy szeretettel fordult a zene felé, amelyet szülei is támogattak. Édesapja vezetésével Ferenc megtanult zongorázni, és tízéves korában már orgonált, valamint miséket kísért templomban.
Pozsonyban Heinrich Klein, Ludwig van Beethoven barátja tanította, aki megismertette őt a nagy operaszerzők műveivel. Másik tanára, Kara Turányi, a népzenére irányította érdeklődését. Erkel első zenei lépéseit is Pozsonyban tette meg: orgonált az Istenszülő Mária kolostorában és megírta első művét, a „Litaniát”.
1825-ben, a kolostori iskola befejezését követően Erkel visszatért Gyulára, majd egy év múlva zenei tanárként helyezkedett el Kálmán Czakány gróf transzilvániai birtokán. Ez a munka elegendő szabadidőt biztosított számára, hogy operákat látogasson és a népzenével megismerkedjen.
Különböző dallamokat használva egyedi zongoraműveket, variációkat alkotott. 1833-ban mutatkozott be Budapesten, lenyűgözve a közönséget virtuozitásával. 1834. május 4-én szóló zongoraművészként lépett fel a Nemzeti Kaszinóban, amely akkor a kulturális élet fontos központja volt, hiszen itt hoztak fontos döntéseket a dualizmus korában.
Pályafutása felívelése
Ferenc Erkel életében új fejezet kezdődött 1835 tavaszán, amikor kinevezték a Budai Várszínház Magyar Drámai Társaságának karmesterévé. Fontos megemlíteni, hogy ez volt az első állandó színház Budapesten, amely kiváló akusztikával rendelkezett. A társulat fő alakja az operaénekes Darine volt, aki az első magyar operák legendás énekese volt. Pénzügyi okokból azonban Erkel 1835 végén kénytelen volt távozni. 1838-ban az ő vezetésével az operatársulat a Magyar Nemzeti Színház része lett, és elsőként a „La straniera” című operát vezényelte.
1840-ben Erkel befejezte a „Bátori Mária” című operáját, amely nagy sikert aratott. A közönség elismeréssel fogadta művét, és ezzel megkezdődött Erkel karmesterként és zeneszerzőként szerzett hírneve. Az 1844-es évben csúcsosodott ki Erkel népszerűsége, amikor elnyerte a nemzeti himnusz megírására kiírt pályázatot. A 14 pályamű közül az ő alkotása bizonyult a legjobbnak, amely Kölcsey Ferenc „Himnusz” című versére íródott. A mű premierje 1844. július 2-án volt a Magyar Nemzeti Színházban. Ebben az időszakban mutatták be Erkel „Hunyadi László” című operáját is, amely óriási sikert aratott. A realizmustól a romantika felé haladva Erkel további darabokat komponált.
1853-ban megalapította a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát, amelynek karmestere is volt. A 19. század közepén már egyértelművé vált a szükség egy professzionális zenei oktatási intézmény létrehozására, amelynek megvalósításában Erkel úttörő szerepet vállalt. Miután az Országgyűlés 1873-ban elfogadta az erről szóló törvényjavaslatot, Liszttel közösen elkezdték megszervezni a felsőfokú zeneoktatást. 1875 tavaszán megalapították a Magyar Királyi Zeneakadémiát.
Ferenc Erkel utolsó operájának, az „István király”-nak premierje 1885-ben volt a Magyar Királyi Operaházban. 1889-ben, 70 éves korában a Zeneművészeti Akadémiáról nyugdíjba vonult. Erkel 1893-ban hunyt el, de öröksége és művei tovább élnek a magyar zene történetében.
