Zsótér Sándor a kortárs magyar színház- és filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakja, akinek alkotói pályája különös figyelmet érdemel. Színészi és rendezői tehetsége nemcsak Budapesten, hanem Magyarország határain túl is elismerést szerzett. Zsótér Sándor életrajza tükrözi munkásságának sokszínűségét: a jelentős filmszerepektől, mint a „Saul fia” és a „Fehér isten”, egészen a Nemzeti Színházban bemutatott ragyogó rendezői munkáiig és színpadi adaptációiig. Ismerjük meg a magyar művészet egyik legtehetségesebb képviselőjének életének és karrierjének kulcsfontosságú pillanatait. Bővebben a budapest-trend oldalon.
Zsótér Sándor gyermekkora és ifjúsága
Zsótér Sándor 1961. június 20-án született Magyarország fővárosában, Budapesten. A leendő híresség szülei jogászok voltak. Édesanyja, Mali Éva, néptáncolt és rajongott a színházért, bár soha nem vette azt túl komolyan. Nagyon érzékeny nő volt, ennek ellenére meglehetősen nehéz hivatást választott. Zsótér szerint édesanyjának idegőrlő munkája volt ügyészként. Ugyanakkor Mali Éva a színházat kiváló kikapcsolódási lehetőségnek tekintette.
A leendő híresség édesapja, Zsótér Sándor, a Békés megyei Kunágotáról származott. A színésznek sikerült kiderítenie, hogy a híres görög Zsótér család, szegedi gabonakereskedők, egy elszegényedett ágához tartozik. Apai nagyanyja a Zsótér családból származott. Nem volt hajlandó feleségül menni a színész nagyapjához, Zemencsik úrhoz, ezért gyermekeit Zsótér névre anyakönyveztette. Sándor elmondása szerint sokáig nem is sejtett ezekről a szegedi kapcsolatokról. Gyermekkorában a nevét idegennek és értelmetlennek érezte.
A színpad iránti érdeklődés nagyon korán megmutatkozott a leendő művészben. A szomszéd gyerekekkel udvari előadásokat szervezett, ahol valódi mini-darabokat játszottak el. Egyszer kapott egy bábszínházat, és akkor kezdett el saját maga bábokat készíteni. A helyi bábszínházban abban az időben merész és újító, felnőtteknek szóló előadások mentek, amelyek nem voltak jellemzőek a hagyományos színházra. Ezek az élmények mélyen bevésődtek a fiatal Zsótér emlékezetébe, és творче ébredésének fontos részévé váltak.
Már az általános iskolában lelkesen vett részt az iskolai ünnepségeken és kulturális eseményeken. Elmondása szerint ekkor döntötte el először komolyan, hogy színész lesz.
A fiatal Zsótér Sándor első színpadi élménye a „Faust” című opera volt. Tinédzser korában édesanyjával gyakran látogatta a Pesti Színházat és a Vígszínházat. Azokra az évekre különös melegséggel emlékszik vissza: a színészgárda ragyogó volt, az előadások pedig felejthetetlen benyomást hagytak. A színészre leginkább a „Bolha a fülbe” című előadás hatott. Zsótér szerint ekkor kezdte megérteni, mi lehet a színház lényege.
A fordulópontot a kísérleti színházi formával való megismerkedés jelentette. 17 éves korában egy tanára elvitte a „Woyzeck” című előadásra. A darab lenyűgöző hatást tett a fiatalemberre. Egy interjúban bevallotta, hogy akkor döbbent rá: a színház sokféle lehet. Ez a felfedezés kreatív válságba sodorta, amelyben meglehetősen hosszú ideig volt, próbálva összeegyeztetni a színpadról alkotott két nézetet – a klasszikusat és az avantgárdot.
Az iskola elvégzése után Zsótér Sándor felvételt nyert a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Ez az ország egyik vezető oktatási intézménye, ahol a leendő rendező 1979 és 1983 között drámai művészetet tanult.
Zsótér első filmszerepei
A Színház- és Filmművészeti Főiskolán (SZFE) töltött tanulmányai alatt Zsótér Sándor felnőtt diák volt, aki megnövesztette a haját, elkezdett dohányozni és későn feküdt le. A világ akkoriban rendkívül bonyolultnak tűnt számára, magánélete pedig meglehetősen kaotikusnak. A főiskolán idősebb, egyetemet végzett emberekkel találkozott, és mindent elhitt, amit mondtak neki. Nagyon szeretett volna színházban játszani, de nem mindig értett egyet azzal, amit ott bemutattak. Szerencsére Zsótérnak az első év után váratlanul filmszerepeket kezdtek ajánlani. A forgatások egészen az egyetem befejezéséig és azután is tartottak.
Elsőként Esztergályos Károly rendező hívta forgatni. Ezt követően felfigyelt rá Sólyom András és más rendezők is. A legjelentősebb szerepének Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmjében végzett munkáját tartja. A film az 1956-os magyar forradalom eseményeivel és annak következményeivel foglalkozik, különösen az emigráció és a politikai nyomás alatti személyes döntések kontextusában. Zsótér Sándor a filmben egy másodlagos, de figyelemre méltó szerepet játszott – egy István nevű karaktert. A színész elmondta, hogy ez a munka fantasztikus élményt nyújtott számára. A film 1983-ban díjat nyert a Cannes-i filmfesztiválon és ugyanebben az évben a Magyar Filmszemle fődíját is elnyerte.
Zsótér bevallotta, hogy egyetemi évei alatt többet forgatott, mint színész kollégái, ami nem maradhatott hatás nélkül a tanulmányaira. A művész akkoriban túl fiatal és képzetlen volt. Másrészt, mint egy szivacs, szívta magába az új ismereteket. Évfolyamtársai józanabbul viszonyultak a szakmához. Elsősorban a karrierépítés szempontjából értékelték azt. A negyedik év végére Zsótér hevesen gyűlölte az intézményt, ahol tanult, és lázadt minden ellen, ami akkoriban törvényszerűnek számított. A diplomamunkáját nem fogadták el, így diplomát sem kapott. Amikor kirúgták, mintha megfagyott volna körülötte a levegő. Ez volt az első komoly pofon az élettől.
A forgatások alatt Zsótér sokat gondolkodott azon, hogy színész legyen, ne pedig dramaturg.
A színészt felismerték, de igazán jó visszajelzéseket keveset kapott. Ő maga úgy gondolta, hogy a rendezők bármikor megtalálhatják. Néhány év alatt körülbelül 20 filmben játszott. Ez elhitette a művésszel, hogy filmszínész lehet anélkül, hogy különösebb erőfeszítést tenne érte.
Zsótér Sándor és a rendezés
28 éves korában Zsótér Sándor, ahogy maga is bevallotta, rendetlen életmódot folytatott. Dramaturgként dolgozott Szolnokon és a Radnóti Miklós Színházban. Az évek során rájött, hogy akkoriban nem volt túl jó ebben, bár tehetséges dramaturgnak tartották, akivel sokan dolgoztak együtt. Zsótér megismerkedett Gaál Erzsébet színésznővel. Egy filmben forgattak, és sokat beszélgettek a forgatás alatt. Számára ő egy félistennő volt.
A színésznő rendezéssel is foglalkozott, de valami teljesen mást csinált, mint amit ő a budapesti professzionális színházi előadásokban megszokott. Zsótért lenyűgözte Gaál Erzsébet munkája. Segített neki szövegeket írni, ő pedig rábízta a szakiskolákból toborzott fiatal színészekkel való munka egy részét. Sándor egy interjúban felidézte, hogy Gaál Erzsébet kimerültségben halt meg, nem sokkal azután, hogy szerződést írt alá a nyíregyházi színházzal.
Ezt követően Zsótért felkérték, hogy rendezzen egy zenés darabot a Beatles dalaira, de nem volt sem megfelelő zenekara, sem megfelelő technikája, ezért visszautasította. A művész első rendezői munkája „A kaktusz virága” című előadás volt. Ezt követően sorra érkeztek a felkérések. 30 évesen végleg szakmát váltott. Idővel rájött, hogy ha nem történt volna a tragédia Gaál Erzsébettel, valószínűleg soha nem találta volna meg a hivatását a színházban, mert senki más nem tudta volna inspirálni egy ilyen radikális lépésre. A művész nem titkolja, hogy nagyon hiányzik neki a kolléganője – és nemcsak azért, mert nagyon szerette, hanem azért is, mert a halála után nem jelent meg az életében olyan ember, aki őszintén és pontosan megmondta volna, mit csinál rosszul, és a helyes irányba terelte volna.
Zsótér elmondása szerint nagy bizonytalansággal kezdett rendezni. Azonban ezzel az érzéssel élt szinte egész életében. Sándor nem tanult rendezést, így nem volt belső támasza. Gyakran elesett, de talált erőt ahhoz, hogy újra felálljon. Ebben a szakmában nap mint nap tanul. Zsótér sokat dolgozik, de a hosszú évek alatt sem gazdagodott meg. A rendező minden új munka előtt hatalmas félelmet érez, de pontosan tudja, hogy a feladatot el kell végeznie.
Zsótér Sándor legkiemelkedőbb rendezései
Zsótér Sándor kivételes formátumú alakja a kortárs magyar színháznak. Rendezői munkái a kezdetektől fogva érzelmek viharát váltották ki, gondolkodásra és belső felfedezésekre ösztönözve a nézőket. Előadásai összetéveszthetetlenek: kiszámíthatatlanok, vizuálisan merészek, tele filozófiai szorongással és színházi vakmerőséggel.
Rendezői karrierjének egyik legfontosabb szakasza az 1990-es évek végi szegedi előadásai voltak, amelyek szó szerint megrázták a város színházi életét. A gyakran unalmas és kiszámítható színpadkép közepette éppen Zsótér hozott bele élő energiát, kockázatot és kísérletezést. A szegedi kamaraszínházban 1996-ban bemutatott „Sasfészek” című előadása igazi szenzáció lett. A hagyományos narratívától való elszakadás, a vizuális extrémizmus és a dramaturgiai merészség lenyűgözte a nézőket és élénk vitákat váltott ki.
Nem sokkal később a Szegedi Nemzeti Színházban rendezte meg Miller darabja alapján „Az ügynök halálát”, amelyben a főszerepet Király Levente játszotta. „Furcsasága” ellenére az előadás hangos sikert aratott. De az igazi rendezői diadal a régi zsinagógában bemutatott „III. Richárd megkoronázása” című előadással érkezett el. Ezek az előadások igazi legendává váltak. Zsótér háromszintű teret hozott létre, amelyben a színészek a nézők felett, alatt és előtt játszottak, akrobatikus szerkezeteket, fémhálókat és köteleket használva. Ez a jövő színháza volt – kemény, kifejező, szinte fizikailag érzékelhető.
Nem kevésbé volt forradalmi az 1999 májusában bemutatott „Falstaff” című rendezése sem. A Szegedi Nemzeti Színház pazar barokk termét használva színpadként, és magát a színpadot nézőtérré alakítva, Zsótér Sándor ismét áthágta az érzékelés megszokott határait. A színházi kritikusok ezt a munkát, valamint a Budapesten bemutatott „Pericles”-t, a szezon igazi rendezői áttörésének ismerték el.
Bár Zsótér az új vezetéssel való konfliktusok miatt elhagyta a Szegedi Színház társulatát, februárban Oberfrank Péter zenei vezető meghívására visszatért a városba, és először próbálta ki magát operarendezőként, Benjamin Britten „Szentivánéji álom” című művét állítva színpadra. Az előadás visszhangot keltett. Egyesek számára felfedezés volt, mások számára pedig túl merész kísérlet.
Zsótér Sándor oktatói tevékenysége és elismerései
Zsótér Sándor nemcsak tehetséges színész és rendező, hanem elismert pedagógus is. 1996 óta tanít a budapesti Színház- és Filmművészeti Akadémián, ahol segít a magyar művészek új generációjának formálásában. 2008 óta Zsótér docensként dolgozik az intézményben. Órái rendkívül népszerűek a diákok körében a dráma mély megértése, az egyéni megközelítés és a gyakorlati készségekre helyezett hangsúly miatt. Zsótér figyelmet fordít a kreatív gondolkodás fejlesztésére és arra a képességre, hogy a színházat élő művészetként, ne csak mesterségként lássák.
Pályafutása során Zsótér Sándor számos rangos díjat kapott. 1998-ban Jászai Mari-díjjal tüntették ki, majd a következő néhány évben, 2015-ig, a Színikritikusok Díjával ismerték el. 2001-ben, 2003-ban és 2008-ban a rendező munkái elnyerték Budapest Főváros Önkormányzatának díját. 2003-ban Zsótér Soros-díjat is kapott. 2004-ben Gundel Művészeti Díjjal jutalmazták operarendezésért, 2003-ban és 2004-ben pedig a Pécsi Országos Színházi Találkozó díját vehette át. Számos más díj is szerepel a neve mellett.
2006-ban Zsótért Kossuth-díjjal, 2007-ben a Filmszemle díjával, 2008-ban pedig a POSZT-on a legjobb rendezés díjával tüntették ki „Az öreg hölgy látogatása” című előadásért. 2015-ben a rendező a Színikritikusok Díját kapta a legjobb rendezésért a „Brand” című előadásért, 2016-ban pedig a „Galilei élete” című munkájáért. 2019-ben Zsótér megkapta a Magyar Színházi Díjat.
A rendező továbbra is együttműködik a budapesti Nemzeti Színházzal és más magyar kulturális intézményekkel. A 2024/26-os évadban Zsótérnak, mint rendező-tanárnak, több premierje is tervezett az SZFE-n. Emellett továbbra is részt vesz előadásokban a Budaörsi Latinovits Színházban.
Források:
